21. Fejezet Túl csordult érzelmek.

(Ebben a részben Melanie és Harry sokkal közelebb kerülnek egymáshoz. Kicsit érzelmes rész, de a két főhős így jobbna megismeri egymás múltját. remélem tetszik! komizzatok és pipáljatok :D köszönöm :D xx)

,,A tehetetlenség a hatalmába kerített. A testem remegett a dühtől. Ha tudta volna mennyire szívesen elmondanám mit gondolok. Talán meg is értette volna mi jár a fejemben. A vér szaga bódító volt. Ajkai remegtek miközben vágyakozva pillantott rám. 'A szerelem egy illúzió'. Mondta, és foglyul ejtette áldozatát..."

-Austin engedj el! Ez nem vicces.-Mozogtam össze vissza szorításában.
-Nem viccnek szántam. De, én sosem leszek olyan mint a kis vérszívó barátaid. -Tekintete gyűlölködő volt. Elengedett, én pedig felültem.
-Nem tudod hogy milyenek ők.
-Ugyan már. Mind egyforma. Ölnek és ölnek és ölnek. Mindenkit akit éppen megkívánnak. Soha nem képesek ellenállni a kísértésnek.-Fintorgott.
-Austin. Ez nem igaz. Nem ismered őket. Tudom hogy mi történ anyukáddal, de ez nem Harry, vagy Louis hibája.
-Miért, ők talán nem ölnek embereket? Mit gondolsz, azoknak az embereknek akikkel végeznek, nincs családja?-Válaszoltam volna, valószínűleg valami védő beszéddel, de ekkor benyitott Harry.
-Örülök hogy rá akarod beszélni, hogy utáljon minket. Még jó hogy ő nem olyan mint te. Szánalmas farkas vagy.-Harry arcára kiültek az érzelmei. Látszott hogy rühellte Austin-t. 
-Harry! Miért jöttél fel? -Kérdeztem.
-Mert tudom hogy ez a barom nem tud viselkedni.
-Én lennék aki nem tud viselkedni? Azt gondolom, hogy most is miattad van baja a kis barátnődnek. Azért, mert sosem bírtál magaddal a közelében. -Mosolygott cinikusan Austin.
-Hé! Hagyd abba! -Tört ki belőlem elég hangosan.
-Miért cicus? Talán zavar, hogy valaki elmondja a tényeket?- Nevetett a farkas.
-Minek neveztél?
-Talán zavar, aminek neveztelek? -Nevetett.
-Rohadtul! -Morogtam, és neki csaptam a falnak. Elég durván neki csapódott. Felállni is alig bírt. Igazából nem direkt csináltam. A düh váltotta ki belőlem.
Harry-re néztem, aki jóízűen nevetett.



-Ne nevess!-Böktem oldalba.
-Jó, bocs. De ez eszméletlen volt.-Még mindig kuncogott.
-Ezért még durván számolunk.-Hunyorgott Austin. Tekintete komoly volt.
-Már várom. -Mondtam idegesen, és megragadtam Hazz kezét, majd kihúztam a szobából.
- Mehetünk haza? -Kérdezte, és még mindig mosolygott.
-Induljunk. -Lementünk és Louis épp Clark-kal beszélgetett.
-Menjetek csak. Majd én is megyek utánatok. -Mosolygott Lou.
-Rendben. Gyere Melanie.-Fogta meg csípőm Hazz. Elköszöntünk Clark-tól és haza vettük az irányt Nem a szokásos úton mentünk. Harry egy autó út felé vezetett.
-Miért erre jövünk?
-Szeretek veled sétálni, és így hosszabb. -Mosolygott.
-Értem..-Nevettem és feltettem a szemüvegem.
-Napszemüveg? Komolyan?-Nevetett.
-Én megtehetem.-Mosolyogtam.

(Szerkesztettem :DD Jó-Jó.. tudom nem a legjobb, de ennyire telt (: Hazz és Melanie :D)

-Kezdek amúgy tőled félni. -Fogta poénra.
-Én is magamtól. -Sóhajtottam. Megállt, ezzel kicsit le maradt mellőlem.
-Gyere ide. -Nyújtotta felém a kezét. Megragadtam, és közelebb sétáltam hozzá.
-Neked tőlem kellene félned. -Nem nézett a szembe, az ujjaimat piszkálta. Akaratlanul is elröhögtem magam.
-Ez vicces. Pont tőled nem fogok félni. Hogy félhetnék valakitől, akit szeretek?
-Úgy, hogy megint miattam vagy veszélyben.-Söpörte arrébb a hajamat.
-Ugyan kérlek. Már megszoktam.-Nevettem, majd megcsókoltam őt.
-Éppen ez az. Mindig veszélyben vagy mellettem.-Suttogta ajkaim közé.
-Ha zavarna, szerinted veled akarnék lenni? Harry, te belülről nagyon csúnyán szőke vagy. -Nevettem.
-Köszönöm. Kedves vagy.-Nevetett velem.
-Bármikor máskor is.-Öleltem át szorosan.
-Gyere.-Mosolygott, majd a hátára kapott. Először nem értettem, de mikor vámpír sebességgel kezdett rohanni a fák között megértettem. Jó volt. Mosolyogva fontam át karomat a vállán és nyomtam egy puszit az arcára. Szinte semmi perc alatt otthon voltunk.
-Nehogy letegyél! Lusta vagyok.-Nevettem.
-Elnézést hercegnő. Talán a házat kellett volna oda vinnem hozzád, nehogy meg kelljen mozdulnod.
-Héé! Hogy te milyen szemét vagy.-Lemásztam a hátáról, és 'sértődötten' felbaktattam a szobámba.
-Haragszol rám? -Hallottam magam mögül mosolygós hangját. Semmit sem szóltam csak álltam egy helyben. Lassan mögém sétált és átkarolt.
-Tudom hogy nem haragszol. Nem vagy egy sértődékeny lány. Meg érted a poénokat.-Nevetett.
-Utálom hogy te nagyon ismersz, én meg téged szinte egyáltalán nem. -Fordultam felé.
-Mondd mit szeretnél tudni, és én elmondom.
-De így nehéz. -Nevettem.-Nem tudom  mit kellene kérdeznem.
-Rendben. Majd ha eszedbe jut valami szólj. -Mosolygott.
-Fáradt vagyok. -Sóhajtottam. Gyorsan elmentem lezuhanyozni, majd az ágyba vetettem magam. Próbáltam elaludni de sehogy sem sikerült.
-Mi a baj? Még mindig nem alszol? -Hallottam Harry hangját.
-Hány óra van? 
-Hajnali 4.-Mosolyodott el.
-Nem bírok aludni.
-Miattam.
-Igen. Mert csak rád gondolok.-Nevettem.
-Nem, hanem mert küzd a szervezeted a vámpír méreggel.
-Szeretem a vámpírokat. Főleg téged. -Bújtam hozzá amennyire csak tudtam.
-Azt gondoltam sosem találok ilyen lányt.
-Hát...itt vagyok. -Nevettem.
-Igen. Valóban. De...-Mondott volna valamit, de elaludtam. Reggel arra ébredtem hogy forró leheletét a nyakamon éreztem.
-Jó reggelt.-Ásítoztam. 
-Neked is. Nem félsz? -Kérdezte miközben végig csókolt nyakamon.
-Ugyan. Nincs mitől. Úgy sem teszed meg. Vagy ha mégis, akkor se lesz semmi.-Rántottam meg a vállam.
-De igen.
-Nem. Tudod, már egyáltalán nem parázok tőled. Na jó, talán kicsit.
-Tudom. Múltkor megijesztettelek.
-Pontosan. De túl vagyok rajta.
-Pedig nem kellene.
-Harry! Te komolyan mindig arra próbálsz rá venni, hogy ne akarjalak magam mellett tudni?-Néztem rá értetlenül.-Össze zavarsz.
-Csak tudom, hogy neked így jobb lenne.-Hajtotta le a fejét.
-Ez nem igaz. Mostmár nem tudnám nélküled elképzelni az életemet. Te jelentesz nekem mindent, sőt még többet. Akár az életemet is oda adnám érted, hisz nélküled az semmit sem ér. Csak egy szavadba kerülne, és megváltoznék. Viszont ha nem lehetnék veled, abba bele halnék. - Fogtam elég érzelmesre a szót.
-Nekem úgy vagy tökéletes, ahogy vagy. ÉS köszönöm. Soha senki nem mondott ilyesmit nekem.-Húzódott egy kósza mosoly az ajkaira.
-Várj. Biztos vagy ebben? -Kérdeztem meglepődve.
Igen. Tudod, szégyenlem, de a lányok a szobámban maximum egy éjszakát töltöttek. Többet soha. Csak néhány komolyabb kapcsolatom volt, de azok a lányok nem szerettek igazán. Nekik nem a belsőm kellett. 
-Ők nem ismertek téged Harry.
-Nem zavar amit mondtam? Hogy előtted rengeteg lány járt a szobámban?
-Ugyan. -Nevettem. - Rossz lehet kétségbe esetten keresni a szerelmet.
-Valóban. Amúgy, azok a lányok undorítóak voltak.
-Miért?
-Mert....-Hallgatott.
-Mert?
-Nem akarok előtted ilyesmiről beszélni. Nem egy nőies téma.
-Harry, nekem bármit elmondhatsz, ami a szívedet nyomja. -Fogtam a kezembe az arcát. Aprót bólintott, majd ismét beszélni kezdett.
-Azok a lányok.. -Sóhajtott.- Azt akarták.. hogy durva legyek. -Bökte ki nehezen.
-Vagyis?
-Direkt felidegesítettek. Néha azt sem tudtam mit művelek. De ők ezt nagyon élvezték. Nehéz volt őket nem megölni. Azok, akik pedig tudták hogy mi vagyok, a vérükkel ingereltek. Hányni tudnék tőlük. És az akkori magamtól is. Undorító dolgokat tettem.-Rázta a fejét szörnyülködve.
-Tudod, nem mindig alakulnak úgy a dolgok ahogy tervezzük.. És a múlton már úgysem változtathatsz. Meg kell tanulnod vele élni. És én úgy szeretlek ahogy vagy. Nekem nem kell a tökéletes. A tökéletesség unalmas. És az én nyomorék életemről ne is beszéljünk. Amíg te nem voltál, az életem maga volt a borzalom. Minden délután egyedül ültem a szobámban. Persze nem tanultam, mert arra lusta voltam, de zenét hallgattam, rajzoltam, és írtam. Megállás nélkül. Próbáltam kizárni a kegyetlen külvilágot. Onnan úgy is mindig csak azt hallgattam, hogy 'túl kövér vagy', 'ronda vagy', 'nincs jó hangod', 'hülye vagy'. És még sok hasonlót. Eszméletlen sokat sírtam egyedül. Éjszaka arra ébredtem hogy bömbölök álmomban. Néha-néha álomba sírtam magam. Senki sem volt aki mellettem állt volna. Nekem Louis jelentett mindent. De mikor beindult a banda, nem volt rám ideje. Már-már az össze omlás szélén voltam, mikor közölte velem hogy ide költözök. Innenstől megváltozott az életem. És ebben te hatalmas szerepet játszottál. Szóval, ne siránkozz Hazz. Az nem te voltál. Szeretlek. -Mondtam ki mindent, ami a fejemben járt. Annyira jól esett végre megszabadulni ettől a sok gondolattól. 
-Kövér? -Nevetett.
-Harry, kérlek ne röhögj. Nem láttál 15 évesen.
-Dehát csak 16 vagy.
-Egy évembe telt, hogy legalább a teltkarcsú alakot elérjem. -Sóhajtottam.
-Sajnálom. Nem tudtam.
-Tudom. Nem haragszom. -Mosolyodtam el.
-Azt hittem mikor megláttalak, hogy egy nagyképű egoista liba vagy.
-Köszönöm. De..amúgy megértem. Másokkal ilyen is voltam. Tudod az ember egy idő után úgy viselkedik másokkal, ahogy ők vele.
-Várj. Nem fejeztem be. Szóval.. Aztán mikor megismertelek, rá jöttem hogy sokkal több van benned. Védelmező vagy és kedves. Egy kiváló személyiség.
Mindenben látsz valami jót. Az emberek elmondhatnak neked bármit, mert megbízható vagy. Ráadásul bírod a para dolgokat, és ez eszméletlenül király. Sosem gondoltam hogy találok egy ilyen lányt. Remélem sosem veszítelek el. Sokat jelentesz nekem. Sokkal inkább mindent.-Nyomott egy lágy csókot az ajkaimra, majd fejét a vállamra döntötte.
-Köszönöm.
-Sóha senki nem értett még így meg. Bármi undorítót mondok neked, rögtön valami biztatót mondasz rá. Néha egészen elfeledteted velem hogy mi is vagyok valójában. -Hangja ilyenkor mindig megtörtséget tükrözött.
-Hogy mi vagy valójában? Egy csodálatos srác vagy Harry.-Fogtam a kezembe az arcát.
-Nem! Egy kibaszott vámpír vagyok. -Rázta a fejét idegesen.
-Nyugalom.-Csitítgattam.-Én imádom a vámpír Harry-t is. Olyan vad és energikus. Néha ijesztő, de nem számít.
-És ha egyszer megöllek?
-Mindenki meghal egyszer. -Nevettem el magam.
-Te tényleg bolond vagy. -Nevetett ő is. Hirtelen kivágódott az ajtó, és Malik állt előtte.
-Ha rajtatok múlik egy hét múlva sem indulunk el. Hazz, megyünk koncertezni. Emlékszel? Siessetek, indulunk.- Mosolygott a fekete srác.
-Jó-jó. jobbkor nem is jöhettél volna.-Dünnyögte Harry. Én csak jót mosolyogtam, majd lementünk, hogy elindulhassunk.